Petőfi Sándor:MINEK NEVEZZELEK
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Miként ha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugara
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe folyt
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójuk,
Mert énekel a csalogány
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűnt előlem a világ,
Eltűnt előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvösségeit
Árasztja rám az örökkévalóság
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égbe rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reménnyimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedüli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifjú hitvesem, | | | |
|
|
